KATI
MARTON
A nép ellenségei - Családom regénye
(Fordította: Bart Dániel)
„Talán
jobb lenne, ha ezúttal egyedül jönne” –, mondta Dr
Kutrucz Katalin, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok
Történeti Levéltárának főigazgató helyettese a
telefonba. Legutóbbi látogatásomkor ugyanis egy barátomat
is magammal vittem, aki jogász, és nálam jobban kiismeri
magát a levéltárakban. Dr. Kutrucz akkor hűvös
hivatalossággal viselkedett: kimért, személytelen és
tárgyszerű volt. … Most azonban egészen más hangon
beszélt – emberségesen és együtt érzőn. Ettől kissé
ideges lettem.
Nem sokkal korábban az egyik legkiválóbb magyar író is
kikérte az édesapja aktáit – és az iratokból az a
megdöbbentő tény derült ki, hogy az álnokság és a
hitszegés a saját családját is megfertőzte. Az ÁVO…
egyik legismertebb kutatója engem is figyelmeztetetett, amikor
a szüleim iratainak a megtekintését kérvényeztem, hogy
„Pandora szelencéjét” akarom kinyitni. Én azonban
ragaszkodtam hozzá, hogy megtudjam az igazságot a
szüleimről, és arról, hogy mi is történt valójában
Budapesten a hidegháború régmúlt napjaiban, amikor a
nővérem és én még gyermekek voltunk. A szüleim sok
mindent elhallgattak a családunk történetében – jóllehet
édesapám nagyra becsült újságíró volt a maga idejében,
aki az 1956-os magyar forradalomról írott tudósításaiért
díjakat kapott, és általános elismerésben volt része.
„Ti már amerikaiak vagytok – mondogatta a Papa –, meg
sem értenétek, milyen volt az élet a fasiszták és a
kommunisták alatt.”
Kati Marton szülei a legjelentősebb amerikai
hírügynökségek – az UPI és az AP – budapesti
tudósítói voltak a 40-es évek végétől – azokban a
sötét években, amikor a leggátlástalanabbul dühöngött
az ÁVO terrorja, amikor rajtuk kívül már nem volt
külföldi tudósító a külvilágtól egyre hermetikusabban
elzárt Magyarországon. Tudósítottak Rajk és Mindszenty
peréről – és igyekeztek igazat írni, fittyet hányva a
hatóságoknak. Úgy viselkedtek „mintha…” – mintha
normális dolog lett volna magyar létükre amerikai
újságírónak lenni az ötvenes évek Magyarországán.
Helyzetük kényes volt, és mondhatni eleve gyanús mindenki
szemében – a hidegháború általános kémhisztériája
idején nemcsak a magyar hatóságok, de az amerikaiak is
kémet sejtettek bennük. Az ÁVO minden lépésüket figyelte,
és besúgókkal vette körül őket, mialatt a Marton
házaspár szinte felszabadult könnyedséggel – valójában
hihetetlen feszültségek közepette – élte a nyugati
újságírók életét, ami a kor Magyarországán
természetesen merő látszat lehetett csupán.
A hatóságok lassan, de biztosan egyre szorosabbra húzták a
hurkot körülöttük, de – ki tudja, miért? – egészen
1954-ig eltűrték a tevékenységüket. Akkor aztán
letartóztatták előbb az apát, majd az édesanyát is –
kislányaik pedig, a 9 éves Kati és három évvel idősebb
nővére egyszerre kicsöppent az addigi védettségből, és
egy ismeretlen családhoz került, mélységes
szegénységbe.
A család viszontagságos története az ÁVO börtönével, a
szabadulással és az emigrációval azonban nem ér véget: a
Marton család már évek óta Amerikában élt, hitük szerint
teljes biztonságban, amikor ide is utánuk nyúlt a magyar
titkosszolgálat keze…
Kati Marton a sajtó rendelkezésére áll 2010. március
1-4. között.
Kérem
jelezze, ha időpontot kíván egyeztetni egy esetleges
interjúhoz.
|
/td>