|
A szerzőről
Viola Ardone 1974-ben Nápolyban született, bölcsészdiplomát szerzett, jelenleg olasz nyelv és irodalmat, valamint latint tanít Giuglianóban, egy Nápoly környéki város reálgimnáziumában. Gyerekkorában kezdett történeteket, versikéket, meséket fabrikálni, de saját bevallása szerint nem „grafomán típus”, csak akkor ír, ha valóban van mondanivalója. Írói sikerei ellenére esze ágában sincs felhagyni a tanítással.
A Gyerekvonat a szerző harmadik regénye.
Érzékeny prózája egy félárva gyermek szemén keresztül láttatja egy kalandos, ellentmondásos, érzelmekkel teli utazás történetét: a nagy illúzióktól a mélységes csalódásig. Egyéni hangvételű prózája a 20. századi olasz irodalom – a Malaparte, Natalia Ginzburg és Italo Calvino nevével fémjelzett – legjobb vonalát követi.
Történelmi háttér
A fotó a modenai önkormányzat honlapjáról származik
Olaszországban a fasizmust és a nácizmust két erő győzte le: a szövetségesek inváziója, illetve a hazai mozgalom, az Ellenállás. Elsőként Észak-Olaszországban alakultak meg a partizánosztagok, és itt, északon az akkori politikai irányzatok képviselői – kommunisták, szocialisták, kereszténydemokraták, akciópártiak – rendkívül jól működtek együtt, nem foglalkoztak politikai vitákkal, hanem fegyvert ragadva cselekedtek. A kommunisták megítélése kiemelkedően jó volt, mert nagyon korrekten viselkedtek a polgári lakossággal szemben, nem fosztogattak és nem lehetett megvesztegetni őket.
Új hősök születtek, új Garibaldik léptek színre: a vörös sálas partizánok.
Azt, hogy az olaszok hadviselőként végül a szövetségesek oldalára álltak, a győztes hatalmak azzal honorálták, hogy egyfelől viszonylag kevés területet vesztett Itália, másfelől (Németországgal ellentétben) egységes állam maradhatott.
A háború után az olaszoknak dönteniük kellett: maradjon-e a monarchia? A népszavazás során, érdekes módon, az addig uralkodó, északnyugati területről származó Savoyai-házat a rendkívül szegény és elmaradott déli régiókban támogatták a legtöbben. Végül a köztársaság hívei győztek, de korántsem arattak elsöprő győzelmet.
Megszületett tehát az Olasz Köztársaság, csakhogy a réges-régi, öröktől fogva létező Észak–Dél ellentétet nem lehetett egy tollvonással eltörölni (ez a mai napig él, és igen sok konfliktus forrása), miként azt a tényt sem, hogy a háború utolsó éveiben dúló polgárháború igencsak megosztotta a lakosságot.
A békülés jegyében és érdekében nyújtottak kezet a „vörösök” a háború után a nyomorban tengődő – s többnyire monarchista – Délnek, harsogott a „Bella ciao”, töretlen lelkesedéssel, egységbe és szolidaritásba vetett hittel szervezték a segélyutakat a háború legvédtelenebb és legártatlanabb áldozatainak: a gyerekeknek. Az Olasz Kommunista Párt és az Olasz Nőszövetség kezdeményezésére északon, a „vörös zóna”, Emilia-Romagna városaiban, falvaiban déli, kallódó, sokszor félárva nápolyi gyerekek százait látták vendégül pár hónapra, akiket helybéli családok fogadtak be és etették, ruházták, taníttatták őket.
A fotó forrása
A szolidaritás jegyében, 1946–52 között szervezett akciósorozat hangsúlyozottan a kommunisták és a Nőszövetség megmozdulása volt – talán ezért is merültek meglepően gyorsan feledésbe azok a bizonyos jótékonysági gyermekvonatok. Amikor pedig az egymást váltó kormányokban a kommunista párt befolyása az ötvenes években csökkenni kezdett, Nápolyban szinte szégyennek számított még beszélni is róla.
A fotó forrása
Ardone a nápolyi „vonatos gyerekek” történetéről, emlékezetről, szolidaritásról:
„Néhány évvel ezelőtt, egy rövid dokumentumfilm keltette fel a figyelmemet a történet iránt. Kutatni kezdtem, hogy megértsem, hogyan, miként zajlottak a dolgok, de nem sok embert találtam, aki szívesen beszélt volna róla. Persze, sokan ismerték a történetet, tudtak az Emilia-Romagnában élő családok nagylelkűségéről, akik befogadták otthonaikban Nápoly legszegényebb gyermekeit. De az itteniek nem szerettek róla beszélni. Az emlékeikből nem alakult semmiféle kollektív, közös emlékezet.”
A regény megjelenése után azonban gyorsan megváltozott a helyzet:
„Most sokan jönnek, hogy elmondják a történetüket. És gyönyörű emlékek törnek fel a mélyből. Úgy gondolom, a regény megérintette a lelküket. A hosszú hallgatás oka lehetett az is, hogy nyilván nem egyszerű egy olyan szolidaritásról beszélni, ami a kommunista párthoz köthető. Másfelől azért sem szívesen emlékeztek erre az időszakra, mert nem akarták beismerni, hogy micsoda nyomorban tengődtek, hogy arra kényszerültek, hogy végül vonatra rakják a gyerekeiket, vagy éppenséggel a gyerekek szégyellték, hogy elhagyták a nélkülöző családjukat… A szegénység mindig is bélyeg, nagyon nagy szégyennek élték meg.
A jótékonyság szubjektív és ösztönös cselekedet. A szolidaritás pedig kulturális kérdés, tanítható családban és iskolában, a politika világában pedig széles körben alkalmazott értéknek kell lennie. A szolidaritás azt jelenti, hogy megértjük a másik ember igényeit, képesek vagyunk elfogadni és osztozni is… Napjainkban rengeteg kiskorú menekült érkezik az országba. Azt gondolom, hogy ha egy világháború utáni, összeomlott infrastruktúra kellős közepén, gyors kommunikációs eszközök nélkül is létrejöhetett a gyermekek érdekében egy összefogás és szolidaritás, akkor most mi akadályoz bennünket egy sokkal nagyobb jólétben élő, rengeteg szervezeti lehetőségekkel rendelkező társadalomban?”
Érdekesség
Antonio Bassolino (volt szociális és munkaügyi miniszter, később Campania tartományi elnöke) Nápoly egykori polgármestere a regény megjelenése után meleg, személyes hangvételű recenziót írt a tekintélyes Corrierre della Sera napilap kulturális mellékletébe, a Gyerekvonat, amely visszavisz az ifjúságomba címmel. A ma már demokrata párti politikus ifjúságát az a kommunista párt határozta meg, amely oly fontos szerepet kap Ardone regényében, és amelynek szinte gyerekfejjel lett tagja. A párt Emilia-Romagnába küldte tanulni, így aztán ő, a nápolyi csóró gyerek, akárcsak Viola Ardone hősei, vonatra szállt, s eljutott északra, ahol egy egészen más világot talált, ahol mindenre ugyanúgy rácsodálkozott, mint Amerigo és társai. A mai napig emlékszik a döbbenetre, hogy Bolognában még a munkásnők is rendes télikabátot hordanak!
Az egykori nápolyi polgármester szerint a múltat nem megtagadni kell, hanem átvenni azt, ami értékesnek és hasznosnak bizonyulhat a megváltozott körülmények között is, és erősítheti a közösséget, és a szolidaritást.
|
