Részlet a regényből
A gyerek csak úgy ott volt a sötétben a tornácon, összekucorodott a hideg ellen, a sírástól fáradtan, félálomban. Már nem tudott bömbölni, és amúgy se hallották meg, vagy ha mégis, attól csak minden rosszabb lett volna. Valaki azt kiabálta, Csinálj már ezzel valamit, vagy én fogom be a száját!, és akkor egy nő felkapta az asztal alól a karjánál fogva, és kilökte a tornácra, becsukta az ajtót, a macskák meg bementek a ház alá. Már nem engedték a közelükbe, mert néha a farkuknál fogva emelte fel őket. A karja össze volt karmolva, és a karmolások fájtak. Volt, hogy bemászott a ház alá megkeresni a macskákat, de ha egyáltalán el tudott kapni egyet, minél szorosabban tartotta, a macska csak annál jobban küzdött, és belé is harapott, úgyhogy elengedte. Minek dörömbölsz azon az ajtón? Ha így viselkedsz, senkinek nem fogsz kelleni. És akkor az ajtó újra bezárult, és aztán éjszaka lett. Odabent álomba veszekedték magukat, aztán hosszú ideig éjszaka volt. A gyerek félt a ház alá bújni, és félt odafent a tornácon is, bár ha az ajtó közelében marad, talán kinyitják. Nagy volt a hold, egyenest rá bámult, és az erdőben hangok jártak, de ő már majdnem aludt, amikor Doll megjelent az ösvényen, és megtalálta így, teljesen kétségbeesve, és fölvette a karjába, és bebugyolálta a vállkendőjébe, és azt mondta: – Hát, nincs hova menjünk. Hova menjünk?
A folytatáshoz kattintson ide!
|
