Ember, Sátán, Messiás. A korai zsidóság eszmevilága és a kereszténység
A zsidóság kb. i. e. 200-tól i. sz. 100-ig terjedő korszaka kulcsfontosságú mind a zsidó vallás további alakulása, mind a kereszténység létrejötte szempontjából. Az ószövetségi Izrael vallása átalakul, a megváltozott politikai és történeti helyzet hatására a korábbi elgondolások megkérdőjeleződnek és átértékelődnek, külső hatásra új eszmék jelennek meg, a zsidóságon belül különböző csoportok és irányzatok jönnek létre, melyek mind más és más módon próbálják az új helyzetet értelmezni. A kereszténység ebben a tarka átmeneti korban született meg, az Újszövetséget alkotó írások is ekkor íródtak, mondandójuk a korszak egyik különleges, a maga eredeti valójában máig is megfoghatatlan egyénisége, a Názáreti Jézus és az ő tanítása köré épül fel.
Mennyire határozta meg az éppen létrejövő kereszténységet az a közeg, amelyből kinőtt? A tarka sokszínűségből hogyan kristályosodott ki a későbbi keresztény tanítás? Hogyan kezd a kereszténység önállósulni, elszakadni eredeti közegétől? Mikor mondhatjuk, hogy új vallás született? Mennyire tapasztalható valami folyamatosság az Ószövetség és a kereszténység alapvető tanításai között? Mit is jelent az, hogy a korai zsidó irodalom hidat alkot az Ó- és Újszövetség között? És vajon mennyire igazak az olyan általánosan elterjedt sztereotípiák, mint: „Jézus az Ószövetségben megígért és a zsidók által várt messiás”; „a Sátán már kezdettől fogva az Ellenség volt, aki bűnbe vitte Ádámot és Évát”; „a paradicsomi történet az áteredő bűnről szól, mely aztán az emberiség egész további sorsát meghatározza”; „a keresztény túlvilágkép az örök büntetéssel és jutalommal az Ószövetségre megy vissza”, „a feltámadás gondolata is mélyen gyökerezik az Ószövetségben...”?
Könyvünk ezeket a kérdéséket igyekszik megvilágítani három nagy témán - az ember, a rossz, a Messiás témáján - keresztül.
|
