Amikor még csak az állatok
éltek
„Csak a kép tud mindent”
Mit mondanak a képek,
és mit mondhatunk a képek helyett?
Hány képünk van saját magunkról
és saját kultúránkról? Bán
Zsófia új elbeszéléskönyvében
számtalan módon teszi fel és
válaszolja meg ezeket
a kérdéseket.
A tizenöt elbeszélésből álló
kötet már címében is felvillantja a
Bán Zsófia-történetek egyik
visszatérő motívumát. Bán
elbeszéléseiben az ember
legintellektuálisabb
személyiségjegyei közvetlenül
találkoznak a benne, bennünk élő
animálissal,
a mélyben lakozó érzéki-zsigeri
teremtménnyel.
A két tartomány közötti
közvetítésre az az elbeszélői
nyelv és pozíció vállalkozik, amely
(ön)ironikus kettős ügynökként hol
a tudat absztrakt szerkezetét helyezi
előtérbe, hol pedig a testek, a
nyelven-inneni diskurzusok
cserebomlásait írja le. Egyazon
ütemben képes ábrázolni és
értelmezni. Így pillantjuk meg a
Röntgen-sugár feltalálását
családi fénytörésben, az apa
fotóját a munkaszolgálatról, a
Bartók-darabba belesülő
zongoristát, az ismerkedést a kínai
vendéglőben, a vallomást a taxiban,
Karády Katalint Brazíliában, és egy
fényképészt az Antarktiszon. A
történetek mögött pedig fokozatosan
kirajzolódik egy huszadik századi
közép-európai család gyakran
traumákkal terhes sorsa, az anya és a
lány perspektívájából, az apák
hiányával. Így lesznek a kötet
írásai folyamatos dialógusok,
termékeny párbeszédek. Így lesz az
olvasó maga is közvetítő. Tolmács
és útitárs.
|